Kikirics és Pipiske: A Borókakert meséi - Tavasz

3. fejezet

Égből pottyant kobold, avagy Pipiske bajba kerül

Egy hűvösebb február végi napon, Pipiske dideregve rótta a kertet.

Szerencsére az embereknek nem igen szerettek ilyen hidegben idekint mászkálni, bár az újonnan beköltözött családdal ebben a tekintetben sem volt minden rendben.

Nem úgy viselkedtek, mint az eddig megszokott emberek. Nem bújtak el a hideg elől, hogy a koboldokra hagyjanak minden munkát, és ezért Pipiske igen morcos volt.

Naphosszat kint mászkáltak, rendezgették a kertet. Méricskéltek, felásták a zöldségeskertet, megmetszették a gyümölcsfákat. Szerencsére az öreg diófát a kert sarkában nem piszkálták.

A kislány sem volt különb!

Állandóan kutakodott, bemászkált a Kisházba, a szerszámok közé, hallgatódzott, mintha csak értené a beszédüket.

Egyéb sem hiányozna!

És ami a legrosszabb, benézett minden bokor alá. Az öreg kobold néha alig tudott elrejtőzni előle.

Persze annak sem örült, mikor az előző lakók alig jöttek ki, mert Pipiske szerint, elvárták, hogy a koboldok dolgozzanak helyettük. És a kamillavirág sapkás öreg, mint az összes többi rendes kobold, utálta a munkát.

Szeretett a kertben csavarogni, a gyümölcsfák alatt szunyókálni, diót gyűjteni, almát aszalni, levendulát szárítani. Mindezt persze a maga örömére. Eszébe sem jutott az embereknek segíteni, vagy a tudását megosztani.

Szentül hitt benne, hogy ő egész nap nem csinál semmit, csak sétálgat, felszed ezt azt a földről, meglátogatja a barátait…

Eközben persze észrevétlenül, nagy morgások közepette, kiszabadította Tüskésnek, a mogyoróbokor alatt lakó sünnek a lábát, amikor beszorult a bokor ágai közé. Katicákat irányított a virágoskertben kókadozó illatos, lila rózsához, hogy megszabadítsák a levéltetvektől, és szalonna darabokat kerített Rézorrnak, a feketerigónak, hogy legyen mit ennie a téli nagy hidegben.

Persze, a kobold szerint szó sem volt segítségről, csak nem bírta hallgatni Tüskés sírását, rossz volt ránézni a fonnyadozó rózsára, és elege volt Rézorr csőrvacogásából.

Pipiske bármerre is tevékenykedett, közben állandóan morcogott. De az összes morgása sem tudta feledtetni a bajbajutottakkal, hogy ennek a kamillavirágsapkás, ősz, morgós, ráncosképű koboldnak van a legjobb szíve a világon.

Most éppen a Csivitelőkhöz igyekezett. Gyanús volt, hogy a hideg ellenére, túlságosan hangosan zajonganak.

-Persze! Már megint bajba került valamelyik… – morgott máris Pipiske.

Vastag mókusszőr kabátját fázósan húzta össze magán.

-Csak tudnám, miért kell ilyen éktelen lármát csapniuk. Még Doromb is meghallja a szomszédban!

Doromb, a szomszédban lakó kandúr volt, aki bár mindig kapott gazdáitól elég élelmet, még sem bírta megállni, hogy ne vadásszon a hangoskodó verebekre.

-Jaj nekik, ha megint felébresztik a macskát! Nem vagyok hajlandó többet vásárra vinni a bőrömet, csak azért, hogy megmentsem a tollas hátsójukat. – dohogott a szakállába.

Mikor a Szerszámos házikó mellé ért, apró lábai szinte a földbe gyökereztek.

A hatalmasra nőtt trombitafolyondár csupasz ágain rengeteg veréb nyüzsgött, és hangoskodott.

-Idenézz Pipiske! Három új madáretető! Mindenkinek lesz elég élelem ezután!

A Csivitelők boldogan ugráltak egyik etetőből a másikba, cseppet sem zavarta őket, hogy a madáretetők, még üresek.

Pipiske persze azonnal felvilágosította őket.

-Szép kis etetők! És hol van belőlük az eleség? Erre persze azok a nagyokos emberek nem gondoltak, ugye! Nem elég etetőket fabrikálni, és a tudásukat fitogtatni. Fel is kell tölteni őket, különben mivel lesz tele a begyetek, ti tollcsomók. Kár előre örülni.

Ebben a pillanatban kivágódott a Nagyház ajtaja, és Boróka vágtatott ki rajta. Lábán meleg csizma, két copfja vége kikukucskált füles sapkája alól. Visongva rohant apa vastag pulóverébe burkolózva, kis híján hasra esett a nagy, bokáig érő kötött pulcsiban. Kezében kis lapátját szorongatta.

Anya óvatosan lépdelve követte. Hatalmas doboz magot cipelt. Nagy pocakjával – benne Boró kisöccsével – lassan mozgott.

-Lassabban kicsim! Én már csak cammogni tudok, mint a medvék! – nevetett Anya.

Pipiske rémülten állt a folyondár alatt. Esélye sem volt, hogy elrejtőzzön. Nem voltak zöld levelek, narancsszín trombitavirágok. Most a tél végén még csak a csupasz ágak fonódtak egymásba, és futottak szerte szét a magasban.

Turka, a vakond háza hiába volt közel, bizony a bejáratok mind a kert távolabbi pontjain emelkedtek ki a földből. A kobold tekintete ide-oda cikázott, búvó helyet keresve, mikor az utolsó pillanatban a magasból lecsapott Csipke, a vörösbegyhölgy.

Felkapta a koboldot, és igyekezett minél magasabbra emelkedni.

-Nézd Anya, egy vörösbegy! – kiáltott Boró, aki esténként szívesen bújta Anyával a könyveket és az internetet, a kertlakó állatok után kutatva.

Anya, csak egy pillanatra lesett a magasba, amikor kezéből majdnem kicsúszott a magokkal teli doboz, így nem láthatta, ahogy valamit elejt a vörösbegy.

Csipke nem volt a légi bemutatókhoz szokva, ahhoz meg pláne nem, hogy egy félős, reszkető, tériszonyos kobolddal egyensúlyozzon. Csőréből kicsúszott a rémülten rúgkapáló Pipiske kabátja, és a kobold zuhanni kezdett.

Boróka szerencsére résen volt. Azt hitte, hogy az eleségét ejtette el a vörösbegy, így felcsippentette Apa pulóverének szélét, és mint egy kis kötényben, felfogta a zuhanó valamit.

Nagy volt az ámulata, mikor meglátta, hogy a pulóver ráncaiba, egy rémült apró, ősz kobold kapaszkodik.

Meglepetésében halkan felkiáltott, de szerencsére Anya a magos doboz egyensúlyozásával volt elfoglalva.

-Segítesz kicsim? – kiáltott Anya a madáretetők alól.

Odahúzta a kerti széket, hogy a kislány fel tudjon kapaszkodni, és egyedül tölthesse meg az etetőket.

-Máris jövök! – kiáltott Boró, és a reszkető koboldot a füles sapkája alá rejtette.

Felkapaszkodott a székre, és kis lapátját ügyesen forgatva, mindhárom etetőt púposra töltötte. A Csivitelők, a szomszédos bokrok ágairól némán lesték a hatalmas maghalmokat, szemük csak úgy kopogott az éhségtől.

-Gyere drágám, siessünk, még nem is reggeliztél.

-Máris megyek! Mi lesz a reggeli? – nézett Boró kíváncsian Anyára.

-Tej, vajaskifli és almadzsem.

Pipiske szájában összefutott a nyál. Ráébredt, hogy bizony ő sem reggelizett még, és ki tudja, vajon mikor jut újra egy falás ennivalóhoz. Mindenre elszántan ücsörgött az embergyerek sapkája alatt, és keserű sorsán töprengett.

Álmában sem gondolt azonban arra, ami ezután következett…